A csoportnak 600 tagja van, ahogy a listát végig néztem, úgy tűnik én vagyok az első magyar... Köszönöm mindenkinek, aki a munkámat segíti és aki hozzásegített, hogy ezt elérjem!Képaláírás magyarul: A kóbor ebek intézményes altatása ellen küzd Észak-Magyarországon. (Ezek a 2017-ben készült rabosítási fotóim, amiket a bűnügyi nyilvántartóból kértem ki.) Lakóhelyemnek, Sárospataknak több, mint 12 ezer lakosa van és a vonzáskörzetben legalább ennyien élnek. Az emberek békésen élték mindennapjaikat, sétáltak az utcákon vagy közlekedtek kerékpárral vagy autóval. A legtöbben nem is tudták, hogy éppen a halálautó ment el mellettük. Egy furgon, amiben kutyák remegtek, érezve, hogy az utolsó útjukra viszik őket. Aki tudta, "errefelé ez a szokás" gondolta, és tovább ment.Én a Sárospatak Honlap szerkesztőjeként tudtam meg, hogy "kutyaholokauszt" tanúi vagyunk, és éreztem, hogy ezt nem nézhetjük tétlenül. Azonnal elkezdtem szervezni egy befogadó menhelyet a szerencsétlenül járt házőrzők számára. Felvettem a harcot egy országosan működő rendszerrel, ami sokaknak jól jövedelmezett, hiszen az önkormányzatok nem kis pénzt fizettek a kóbor kutyák elviteléért. Szembe mentem a sintérbiznisszel és ha ha úgy tetszik a törvénnyel is, ami nem tiltotta - és nem tiltja ma sem - az egészséges házőrzők életének intézményes kioltását. Lett volna mitől félnem, de semmi nem érdekelt, csak az, hogy meg kell menteni őket! Ezek után természetes, hogy a menhelyünk túlterhelt lett és ekkor csaptak le rám azok, akiknek a kutyák élete nem érték. A ítéletben az enyhítő körülmények között megfogalmazta a bíróság, hogy "hagyományos értelemben nem ölt és nem kínzott állatot", így csak 3 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kaptam a zsúfoltság káros hatásai miatt. Végül is EURÓPA húzott ki a bajból, aminek állatvédői valódi segítséget nyújtottak, nem olyat mint a magyar beperlőim, akik segítséget ígérve jutottak be a mehelyünkre, és a sunyin készített, nyomorunkat kidomborító fotókkal maguknak gyűjtötték a pénzt.Hasonló támadás másokat is ért, és volt menhelyvezető, aki nem is élte túl. Én szerencsére itt vagyok, és 10 év küzdelme után elmondhatom, hogy a nehezén túl vagyunk. A sintér már nem gazdagodik ezen a környéken, a bajba jutott állatokért a mi autónk megy, tőlünk pedig 90 %-ban Ausztriába kerülnek a kutyák, állatszerető családokhoz, ahol a láncon tartás már nem létezik és az is ritka, hogy a hogy a kutya az udvaron van és nem a lakásban.         

Azért hoztuk létre 2009-ben, mert tudomásunkra jutott, hogy a szomszédos város kis menhelye már nem tud több kutyát befogadni, így az időnként városunkba látogató sintér az elszállított ebeket nagy valószínűséggel az utolsó útjukra viszi. Úgy gondoltuk, ez nem méltó Sárospatakhoz, ahol Szent Erzsébet született, amit Petőfi szent földnek nevezett, ahol a Rákócziak éltek, amit a Bodrog-parti Athénként emlegetnek.  Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik - mondta Mahatma Gandhi és úgy gondoltuk ez városunkra is érvényes. Nagyon rossz erkölcsi bizonyítványt állítottunk volna ki saját magunkról – mi sárospatakiak - azzal, ha a hűség mintaképeit sintérkézre adjuk, mert valamilyen okból az utcára kerültek. Ilyen meggondolásból elkezdtük tehát kialakítani a menhelyet Sárospatak – és természetesen a vonzáskörzet - gazdátlan kutyái számára. Nagyobb területtel nem kalkuláltunk gondolva, hogy ezt Sátoraljaújhelyhez és hozzánk hasonlóan más városok is megoldják maguknak. Ebben nagyot tévedtünk! Nem oldották meg sem akkor, sem azóta! Miskolctól Sárospatakig egyetlen menhely sincs, kóbor kutya viszont annál több, amiknek hamarosan megtudtuk, hogy mi volt a sorsa: egy haláljárat gyűjtötte és vitte őket a térségben működő „állategészségügyi állomásra” ahol injekciós tűvel végezték ki valamennyit.  Több mint 50 település önkormányzatával volt szerződése az állomásnak…Ez az egész országban így működik, az állam gyepmesteri telepeket létesített, nem menhelyeket.  Miután ezt megtudtuk, igyekeztünk megelőzni a sintért, a helyi állatvédőkkel építettünk ki kapcsolatokat, akik jelezték, ha kóbor kutya jelent meg a településen. Ez évekig jól működött, nekünk is részünk volt abban, hogy végül Zemplén sintértelepe bezárt. Ezután viszont már nem csak az állatvédők hívtak bennünket, hanem a polgármesterek is – a terhelés még nagyobb lett. Próbáltuk állni a sarat, miután a kennelek megteltek, a nagy udvarunkat népesítettük be állandó, éjjel-nappali felügyelet mellett – ezek a kutyák sátrakban aludtak, mint az emberek földrengés idején. Látva, hogy ezt így nem lehet folytatni, segítséget kértünk az interneten, nem titkolva, hogy rendkívüli állapot állt elő.A segélykérés nem maradt eredmény nélkül, bel- és külföldről egyaránt érkezett segítség. A hazai tipikusan „magyarra” sikerült: a lényege az lett, hogy minden létező, több mint 10 szervhez és hivatalhoz feljelentettek bennünket a főként a fővárosból és környékéről érkezett „segítők”.Ezzel nem lettünk kisegítve, de még jártak az ellenőrök, amikor szerencsére megérkeztek a valódi segítők is, egy igazi állatvédő klub, a Hope for Life Ausztriából. Nem érkeztek üres kézzel sem akkor, sem azóta, ugyanis a kapcsolat lassan 3 és fél éve tart. Ide jövet élelmet és takarókat hoznak, visszafelé kutyákat visznek. Gyakran napokat töltenek itt, hogy végig fotózzák a kutyáinkat. A fotók alapján keresnek kint befogadó családokat és legközelebb már viszik is a kiválasztott kutyákat. Közben újjáépítették a menhelyet, már saját orvosi rendelőnk is van, valamint rágcsálómentes élelmiszer és takaróraktárunk. Ezt az épületet saját kezükkel építették. Az összes állatorvosi költségeinket is átvállalták, nálunk minden egyes kutya ivartalanítva van – sőt már második évben hirdettek ingyenes ivartalanítási akciót a lakosság számára is. Azt mondják, közelebb is volna menhely, de szívesen végigutazzák az országot, mert szeretik a kutyáinkat, amik jól „szocializáltak” egymáshoz és az emberhez is barátságosak.Ez a 10 év egy nagy küzdelem volt és sok szenvedéssel járt, mégis érdemes volt elkezdeni és végig kitartani. Jó volt látni, hogy az emberek jóságára lehet számítani, ha odamentem a vállalkozókhoz segítséget kérni, egy sem utasított el, pedig nem kis értékekről volt szó (Hegyi, Bana, Derczó, Kerülő és még sokan…). Hasonlóan az egyszerű emberek, akik naponta jönnek, táppal, leolvadt hűtő tartalmával, nem használt bútordarabbal, vagy szőnyeggel, az adójuk 1%-áról is 686-an rendelkeztek 2019-ben szervezetünk, a Zemplén Help Alapítvány javára. Igaza van Böjte atyának: „Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan oda állnak mellé.” Hasonló boldogság látni az állatok megnyugvását, amikor ismét bízni kezdenek az emberben. Amikor több heti bolyongás, fagyoskodás, koplalás és zavargatás után oda bújnak hozzánk és látjuk rajtuk, amit gondolnak: „ez az ember nem bánt engem, ez az ember szeret…”. Nem ritka, hogy egy balesetes kóbor kutya röntgenfelvételét nézve a testében ólomgolyót is látunk.  Kell, hogy Őket is szeresse valaki!